Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Barborka. Szájában kis fehér fogacskák sorakoztak egymás mellett, egyik szebb volt, mint a másik.
Reggelente Barborka megmosta, megkefélte őket piros fogkefével, és így szólt hozzájuk:
- Várjatok csak, majd meglátjátok, milyen finom falatokat adok ma nektek rágcsálni.
- Csak ne beiglit vagy kávéba áztatott zsemlét - mondták a fogak.
Barborka meg nevetett:
- Ilyesmit én nem eszem, az a nagymama kedvenc eledele!
És Barborka a fogacskáknak vajas kenyeret adott meg borjúhúst, a kis fogacskák meg rágtak, és nagyon szórakoztatta őket a dolog, mert a fogak arra valók, hogy rágjanak.
Este pedig, mielőtt Barborka lefeküdt, megint csak megmosta őket a piros kefével, s megkérdezte őket, hogy érezték magukat.
- Tudod, nagyon is jól - felelték a fogak. - A kenyérnek olyan jó sült héja volt, és az nagyon szórakoztató, mert rághatunk rendesen, és egy cseppet sem unatkozunk.
- Na látjátok! - mondta nekik Barborka, azután rájuk nevetett a tükörben, a fogacskák meg visszamosolyogtak, és mindnyájan lefeküdtek.
De egyszer látogatóba jött Cecília néni, s egy nagy dobozt hozott Barborkának ajándékba, teli likőrös bonbonokkal. Barborka meg illedelmesen így szólt:
- Köszönöm, Cecília néni, óriási örömet okoztál nekem.
De a fogak egyáltalán nem örültek, mikor Barborka szájában megjelentek Cecília néni likőrös bonbonjai, a fogacskák panaszkodni kezdtek:
- Mit csináljunk ezzel, ezt nem kell rágni, mit csináljunk, hogy ne unatkozzunk?
S elhatározták, hogy játszanak valamit, mondjuk, bújócskát.
- De előbb ki kell számolnunk a hunyót, s ahogy ez már kiszámoláskor lenni szokott, egyikük kiesett.
- Egyikőtök hiányzik - mondta este Barborka, mikor kefélte őket a piros fogkefével -, egyikőtök kiesett, mit jelentsen ez?
- Mit jelentene - felelték a fogacskák -, egész nap a bonbonokat szopogattad, nem volt semmi dolgunk, így hát bújócskáztunk, és mert ilyenkor ki is kell számolni a hunyót, hát kiszámoltuk, és egyikünk kiesett.
- Máskor ne csináljatok ilyesmit - mondta Barborka, de a fogacskák csak nem nyugodtak, és egyikük, aki egészen hátul volt, így szólt Barborkához:
- Rendben van, Barborka, de te meg ne egyél több likőrös bonbont, mert különben megint unatkozni fogunk.
- Miféle feleselés ez - mondta Barborka, és nagyon mérges lett -, én szeretem a likőrös bonbonokat, Cecília néni hozott nekem egy tele dobozzal, s addig fogom enni, amíg csak lesz belőle.
És tényleg, egyik bonbont a másik után ette, a fogacskák meg unatkoztak, így hát megint bújócskáztak, megint kiszámolták, s ahogy kiszámolták, egyik a másik után esett ki, a mielőtt még Barborka megette volna az egész doboz likőrös bonbont, minden foga oda lett, egyikük egy gereblyében, másikuk egy fogaskerékben talált állást, csak elöl maradt egy kis fehér fog, s szomorúan nézte Barborkát.
Barborka is szomorúan pislogott, és így szólt hozzá:
- Te már nem esel ki nekem, ugye?
- Nemigen - mondta a fogacska -, nincs kivel kiszámolósdit játszanom.
- Akkor jó - mondta Barborka. - Már nincs több likőrös bonbonom, most majd megint vajas kenyeret meg borjúhúst fogunk enni meg tejfölös karalábét.
- De buta is vagy te, Barborka! - mondta a fogacska. - Hát azt hiszed, hogy győzöm én azt a sok munkát? Ahhoz többen kellene, hogy legyünk. Most kénytelen leszel csak beiglit enni meg kávéban áztatott zsemlét.
Barborka azt gondolta magában: "Szép história, hisz én azt egyáltalán nem szeretem." De nem volt mit tenni.
Így hát Barborka a nagymamával együtt eszegette hol a beiglit, hol a kávéban áztatott zsemlét, s mikor egy szép napon Cecília néni ismét eljött látogatóba, megállt az ajtóban, mint a sóbálvány, s így szólt:
- Megőrültem, vagy mi van velem? Hogy került ide két nagyanyó?
