LOCSKA NAPOCSKA

Történt egyszer, egy messzi városban, hogy egy kisfiú leradírozta az arcát.

Először csak az egyik szemöldökét tüntette el, és rém mókásnak találta a dolgot. Beállt a tükör elé, és nagyokat hahotázott furcsa ábrázatán. A szülei éppen nem voltak otthon, látogatóba mentek az egyik nagynénihez, és megengedték a kisfiúnak, hogy otthon maradjon egyedül.

A felnőttek úgyis csupa értelmetlen dologról beszélgettek, csak elunta volna magát közöttük.

Később, amikor megint unatkozni kezdett, újra elővette a radírját, és leradírozta a másik szemöldökét is. Aztán a füleit. Kíváncsi volt, hall-e a fülei nélkül? Kiment a konyhába, a konyhaszekrényből elővett egy jókora lábast, és leejtette a földre, hogy nagyot csattanjon.

- Jé! - ámuldozott - Lám, lám, fülek nélkül is milyen jól hall az ember!

És nagyokat ugrándozott örömében, hogy milyen jó mókát talált ki magának. Majd visszament a tükörhöz, és tovább radírozott. Lassanként leradírozott mindent az arcáról, nem maradt más rajta, csak egy apró anyajegy az orra környékén. Ezt sem szerette, így hát leradírozta gyorsan. Most már igazán nagyon különösen festett a tükörben. Egy darabig még elszórakozott önmagán, de aztán jobb ötlete támadt: megtréfálja az embereket az utcán.

Magára kapta a tavaszi kabátját, de sapkát nem vett fel, nehogy eltakarja a fejét, és kirohant az utcára. Éppen kora délután volt, a város tele volt sétálgató emberekkel, családokkal. A kisfiú hirtelen nagyon magányosnak érezte magát közöttük - hiszen ő egyedül volt, neki senki sem fogta a kezét, mint a többi gyereknek, aki szembe jött vele az utcán -, és már éppen majdnem sírva fakadt, amikor mellette termett egy kislány. Nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, és nem lehetett tudni, honnan került oda olyan hirtelen. Közelebb lépett a kisfiúhoz, és alaposan megbámulta az arcát.

- De furcsa kisfiú vagy te! Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hol laksz? És hol vannak a szüleid?

A kisfiú először meglepődött, hiszen azt várta, hogy majd megijednek tőle az emberek. De úgy tűnt, senki sem ijedt meg tőle, csak komolyan és elgondolkodva nézték, mi baja lehet.

Ez kissé zavarba hozta.

- Szegény kisfiú! - törte meg egy együttérző anyuka a csendet - mennyit szenvedhetett, ha így elcsúfította magát!

A többiek nem szóltak, csak csendben álltak, közben egyetértően és szánakozva csóválták a fejüket. Ez még jobban zavarba hozta a leradírozott arcú kisfiút, és kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Gondolta, rájuk ijeszt, ezért elkezdett dühösen fújtatni, hadonászni, vicsorogni (ez, fogak nélkül, igencsak nehéz feladat volt...) De az emberek csak jóindulatúan nevettek rajta, jobb esetben megmosolyogták, és megveregették a vállát.

Dühében beleharapott a kezükbe, és szélsebesen elrohant a közelükből, hogy ne is lássa őket. Az emberek akkor egy csapásra megfeledkeztek az együttérzésről, és felbőszülve futottak utána, esernyőket, botokat lóbálva felé. Szegény kisfiú alig tudott elmenekülni előlük. Felszaladt a lépcsőn, és elbújt a szobájában. Fogai vacogtak, és egész testében reszketett. Egyre inkább úrrá lett rajta a szorongás: hogyan fog visszakerülni az arcára az orra, szája, szemei?

Óvatosan kimászott az ágy alól, és elkezdte törni a fejét. Legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy ő maga rajzolja vissza a leradírozott arcot, de ez sehogyan sem akart sikerülni neki. Hiába rajzolt szemeket, orrot, szájat magának, a ceruza nem hagyott nyomot az arcán, akárhogy hegyezte, nyomta oda a bőréhez. Kétségbeesésében elővette a telefonkönyvet, és elkezdett keresgélni benne. Végignézte az "sz" betűs szavakat, talál-e benne olyat, hogy:

"Szemrajzolás", de semmi ilyesmit nem talált. Aztán az "o" betű következett, majd az "f" betű, de sem "Orr-rajzoló", sem pedig "Fül-rajzoló" cég nem volt benne.

Úgy tűnt, senki sem tud segíteni rajta, ezentúl arc nélkül kell majd élnie. Mit szólnak majd a szülei, ha hazaérnek? Uram Isten, mit fognak szólni? - rémült meg még jobban a kisfiú.

- Nem kellett volna leradíroznom az arcom, nem kellett volna! - tépelődött kétségbeesetten.

És akkor valaki halkan kopogtatott az ajtón. A kisfiú először nem merte kinyitni, sőt, gyorsan el is bújt az ágy alá, hátha a szülei jöttek haza. Később mégiscsak előmerészkedett, és óvatosan kikukucskált a kémlelőn. Elképedve látta, hogy az iménti kislány áll az ajtó előtt, aki a rakparton odalépett hozzá. Lassan kinyitotta az ajtót, és a kislány belépett az előszobába.

- Milyen maszatos az arcod! Sírtál? - kérdezte kedvesen a kisfiútól. A kisfiúnak jólesett a kedvessége, mert őszintének érezte.

- Sírtam - vallotta be, és elcsodálkozott rajta, hogy a kislány látja a könnyeit, pedig azok nem is látszanak.

- Nem tudom visszarajzolni az arcom - panaszolta el a kisfiú -, pedig már nem akarok arcnélküli kisfiú lenni... nem valami szép ugyan az orrom, de akkor sem akarok többé arcnélküli lenni...

- Miért nem kéred meg a legeslegjobb barátodat, hogy rajzoljon neked egy arcot? - kérdezte a kislány. - Én ebben a helyzetben biztos a legjobb barátomat kérném meg, hogy segítsen nekem.

- Nekem nincsenek barátaim - felelte a kisfiú.

- Az meg hogy lehet? Barátai mindenkinek vannak. Vagy nem? - kérdezte önmagától elbizonytalanodva.

- Nem hiszem, hogy mindenkinek vannak barátai - felelte a kisfiú. - Biztosan vannak olyan emberek, akik magányosak, mert nincsenek barátaik...

- Hát, jó. Akkor leszek én a barátod, ha akarod. Én úgyis tudok barát lenni, sok embernek vagyok a barátja, van benne gyakorlatom. Akarod?

- Hát, jó. Legyél.

Azzal elővették a színes ceruzákat, és a kislány óvatosan visszarajzolta a kisfiú arcát. Először a leradírozott szemöldököket, majd a füleit, éppen abban a sorrendben, ahogyan a kisfiú letörölte.

Barátok is maradtak sok-sok éven át, és visszarajzolták egymás arcát, valahányszor letörlődött valamelyiküké véletlenül.

Domb tövén, hol nyúl szalad

s lyukat ás a róka:

nyári fényben, napsütésben

felhőt les Katóka.

Zöld fűszál az ajka közt,

tenyerén az álla...

A vándorló felhő-népet

álmosan csodálja.

Elöl úszik Mog király,

kétágú az orra,

feje fölött koronája,

mint a habos torta.

Fut mögötte a bolond

szélesen nevetve,

nagy púpjából szürke kígyó

nyúlik az egekbe.

Törött kordén utazik

egy kopasztott kánya,

s haját tépve Bogyóvére,

a király leánya.

És utánuk cifra ház

gördül sok keréken,

benn a cirkusz hercegnője

öltözködik éppen.

Száz ruháját, ékszerét

odaadná szépen,

csak egy hétig futkoshatna

lenn a nyári réten.

fehér csészéből szelíden

fehér tejet inni,

piros pohárból borzongba

piros szörpöt inni,

kék tányérból jó étvággyal

égdarabkát venni,

zöld abrosz fölé hajolva

egy ananászt nézni.

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Barborka. Szájában kis fehér fogacskák sorakoztak egymás mellett, egyik szebb volt, mint a másik.

Reggelente Barborka megmosta, megkefélte őket piros fogkefével, és így szólt hozzájuk:

- Várjatok csak, majd meglátjátok, milyen finom falatokat adok ma nektek rágcsálni.

- Csak ne beiglit vagy kávéba áztatott zsemlét - mondták a fogak.

Barborka meg nevetett:

- Ilyesmit én nem eszem, az a nagymama kedvenc eledele!

És Barborka a fogacskáknak vajas kenyeret adott meg borjúhúst, a kis fogacskák meg rágtak, és nagyon szórakoztatta őket a dolog, mert a fogak arra valók, hogy rágjanak.

Este pedig, mielőtt Barborka lefeküdt, megint csak megmosta őket a piros kefével, s megkérdezte őket, hogy érezték magukat.

- Tudod, nagyon is jól - felelték a fogak. - A kenyérnek olyan jó sült héja volt, és az nagyon szórakoztató, mert rághatunk rendesen, és egy cseppet sem unatkozunk.

- Na látjátok! - mondta nekik Barborka, azután rájuk nevetett a tükörben, a fogacskák meg visszamosolyogtak, és mindnyájan lefeküdtek.

De egyszer látogatóba jött Cecília néni, s egy nagy dobozt hozott Barborkának ajándékba, teli likőrös bonbonokkal. Barborka meg illedelmesen így szólt:

- Köszönöm, Cecília néni, óriási örömet okoztál nekem.

De a fogak egyáltalán nem örültek, mikor Barborka szájában megjelentek Cecília néni likőrös bonbonjai, a fogacskák panaszkodni kezdtek:

- Mit csináljunk ezzel, ezt nem kell rágni, mit csináljunk, hogy ne unatkozzunk?

S elhatározták, hogy játszanak valamit, mondjuk, bújócskát.

- De előbb ki kell számolnunk a hunyót, s ahogy ez már kiszámoláskor lenni szokott, egyikük kiesett.

- Egyikőtök hiányzik - mondta este Barborka, mikor kefélte őket a piros fogkefével -, egyikőtök kiesett, mit jelentsen ez?

- Mit jelentene - felelték a fogacskák -, egész nap a bonbonokat szopogattad, nem volt semmi dolgunk, így hát bújócskáztunk, és mert ilyenkor ki is kell számolni a hunyót, hát kiszámoltuk, és egyikünk kiesett.

- Máskor ne csináljatok ilyesmit - mondta Barborka, de a fogacskák csak nem nyugodtak, és egyikük, aki egészen hátul volt, így szólt Barborkához:

- Rendben van, Barborka, de te meg ne egyél több likőrös bonbont, mert különben megint unatkozni fogunk.

- Miféle feleselés ez - mondta Barborka, és nagyon mérges lett -, én szeretem a likőrös bonbonokat, Cecília néni hozott nekem egy tele dobozzal, s addig fogom enni, amíg csak lesz belőle.

És tényleg, egyik bonbont a másik után ette, a fogacskák meg unatkoztak, így hát megint bújócskáztak, megint kiszámolták, s ahogy kiszámolták, egyik a másik után esett ki, a mielőtt még Barborka megette volna az egész doboz likőrös bonbont, minden foga oda lett, egyikük egy gereblyében, másikuk egy fogaskerékben talált állást, csak elöl maradt egy kis fehér fog, s szomorúan nézte Barborkát.

Barborka is szomorúan pislogott, és így szólt hozzá:

- Te már nem esel ki nekem, ugye?

- Nemigen - mondta a fogacska -, nincs kivel kiszámolósdit játszanom.

- Akkor jó - mondta Barborka. - Már nincs több likőrös bonbonom, most majd megint vajas kenyeret meg borjúhúst fogunk enni meg tejfölös karalábét.

- De buta is vagy te, Barborka! - mondta a fogacska. - Hát azt hiszed, hogy győzöm én azt a sok munkát? Ahhoz többen kellene, hogy legyünk. Most kénytelen leszel csak beiglit enni meg kávéban áztatott zsemlét.

Barborka azt gondolta magában: "Szép história, hisz én azt egyáltalán nem szeretem." De nem volt mit tenni.

Így hát Barborka a nagymamával együtt eszegette hol a beiglit, hol a kávéban áztatott zsemlét, s mikor egy szép napon Cecília néni ismét eljött látogatóba, megállt az ajtóban, mint a sóbálvány, s így szólt:

- Megőrültem, vagy mi van velem? Hogy került ide két nagyanyó?